4. Fejezet

Marie Cole

Marie nem igazán tudta, hol van. Csak annyit, hogy egy férfi teste fogja körül az övét.

Egy pörgős zenére táncoltak, körülöttük a tömeg elviselhetetlen volt. De megpróbált nem figyelni rá. Csakis a férfit érezte.

Liam.

Tényleg, Liam, aki a lányokkal jött bulizni. Akinek olyan vonzó tekintete van, hogy lehetetlen ellenállni neki.

Megfordult az izmos karok között, hogy szembe legyen vele. Egymás szemébe néztek, és Marie gondolkodás nélkül megcsókolta.

Halványan bevillant egy kép egy másik srácról, akit Brian-nek hívnak. De azonnal eltűnt a fejéből, amikor Liam visszacsókolt.

Hozzásimult és köré fonta a karját. A férfi pedig szorosan átfogta a derekát, ahonnan szép lassan lejjebb csúszott a keze.

Ma este nem érdekelte őket semmi. Liam szép lassan az egyik mosdó felé kezdte húzni a lányt, Marie pedig készségesen követte.

Berontottak egy fülkébe, magukra csukták az ajtót és újra egymás szájának estek.

A férfi most már nem fogta vissza magát. Nekitámasztotta a falnak áldozatát és ölbe kapta. A miniruhát a lány hasáig felhúzta.

És ekkor megcsörrent egy telefon.

Liam Wrath

Liam Wrath sohasem volt még ilyen dühös. Nem akarta felvenni azt a kibaszott mobilt, inkább mordult egyet és folytatta amit elkezdett.

A telefon elhallgatott, aztán megint rákezdett.

Liam újra felmordult és előkapta a zsebéből, anélkül, hogy letette volna a lányt.

A kijelzőn a főnök száma jelent meg.

Megnyomta a „fogadás” gombot és a füléhez emelte.

- A célszemély a maffiafőnök jobb kezének a fia, a neve Garrett Rols, barna hajú, szürke szemű, fehér öltönyt visel. Ma van a születésnapja, szóval könnyen megtaláljátok. Fél órán belül nyírjátok ki.

A főnök megadta a szükséges infókat. Az utolsó pillanatban, mint midnig.

És letette. Anélkül, hogy Liam egy szót is tudott volna szólni.

Csalódottan a földre tette Marie-t, és bocsánatkérőn ránézett.

- Semmi gond – mosolygott a lány és visszaigazította a ruháját.

- Találkozunk még? – kérdezte Liam talán túlságosan is sóvárgón. – Úgy értem, valamikor máskor.

- Remélem – válaszolta könnyedén és kisétált a mosdóból.

De még mielőtt a lány kiért volna, az ő mobilja is megcsörrent. Mindketten felnevettek.

Aztán Liam hallotta az ajtó csukódását és mély levegőt vett. Hát sosem lesz végre egy nyugodt estéje?

El kellett volna indulnia Gabe-ért, de nem bírt megmozdulni. Azon járt az agya, hogy mi történhetett volna, ha a főnök nem hívja fel. Talán, ha semmi sem zavarja meg őket, akkor…

Bele sem mert gondolni.

Nagy nehezen rávette magát, hogy kilépjen a fülkéből és elinduljon megkeresni Gabe-et.

Ahogy kilépett a mosdó ajtaján, a zene szinte fejbe vágta a benti csend után. Ettől kicsit magához tért és kiverte a fejéből az alig öt perce történteket. Most csak dolgozni fog. Belevetette magát a tömegbe és nemsokára meglátta Gabe és Liz alakját a színpad melletti sarokban. Éppen smároltak a változatosság kedvéért…

Liam morgolódva szedte le barátját a húgáról és gyorsan elordította a fülébe a helyzetet.

- Most? – kiáltotta vissza Gabe fancsali arccal. Liam bólintott, mire Gabe arca azonnal megváltozott. Komor lett és hűvös. Céltudatos. Gyors csókot adott Liz arcára, aztán arrébb vonultak, hogy megvitassák a keresést.

- Szóval fehér öltöny. És szülinapos a kölyök. Akkor nagy tömeget kell keresnünk.

- Igen. Van egy a színpad előtt rögtön, kezdjük ott!

Mindketten a színpad elé mentek. A nagy tömeg enyhe kifejezés volt.

Kisebb hadsereg különült el a többi ingatag táncolótól.

Liam és Gabe találomra kérdezgettek embereket, a szülinapost keresve, egy bizonyos Garrett-et.

A tömeg fele azt sem tudta, kiről van szó, az ingyen pia és a társaság hozta ide őket. De végül az egyikük mégiscsak válaszolt.

- Egy perce ment ki a mosdóba!

Liam bólintott és elindultak a mutatott irányba.

Ahogy közeledtek a sötétzöld ajtók felé, akaratlanul is eszébe jutott Marie. Atyaég, hát már sosem lesz nyugta attól a néhány csóktól?!

De amikor benyitottak az ajtón, a látványtól rögtön elfelejtett mindent és mindketten leblokkoltak.

- Marie?! – kiáltottak fel egyszerre.

Marie Cole

Marie közönyösen méregette a lábainál heverő fiút. A szerencsétlen. Ma lett 18 éves.

Meglepődött, amikor az apja felhívta és kerek-perec megmondta, meg kell ölnie Garrett Rols-t az új fegyverével.

És azon is meglepődött, amiért olyan könnyen igent mondott.

Nem szörnyülködött, nem botránkozott meg. Egyszerűen csak annyit válaszolt az apjának; „Rendben.”

És tényleg megtette. Követte a fiút a mosdóba és egyszerűen golyót eresztett a koponyájába, pontosan a szeme közé.

Szegény srácnak ideje sem volt felfogni, mi történik vele. De talán jobb is volt neki.

Hirtelen kivágódott az ajtó és a lány felocsúdott. Azon még nem gondolkodott, mi lesz, ha lebukik.

- Marie?! – kiáltotta a két belépő férfi egyszerre. Liam és Carlie bátyja, Gabe volt az.

Egy pillanat erejéig mind a hárman egymásra bámultak, végül Marie hamarabb észhez tért. Villámgyorsan a válltáskájába rakta fegyverét és átgázolt az ajtóban álló férfiakon.

De ők ketten már a hullát bámulták, szinte nem is voltak tudatában, hogy a gyilkos meglép.

Gyilkos.

A szó hangosan visszhangzott a fejében; hangosabban, mint a dübörgő zene. De nem állt meg, hogy a fülére szorítsa a kezét, inkább belerohant a tömegbe és megpróbált keresztülgázolni rajta. Meg kellett találnia a kijáratot.

Embereket lökött félre vagy éppen leütötte őket, de közben csakis a menekülés járt az eszében. A levegőt sűrűnek érezte, a testét szorongás járta át. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vadállat.

Amikor kibukkant a bárpultnál, mély levegőket véve próbált koncentrálni. És most merre?

Az egyik széken ismerős alak ült. Hunyorogva próbálta kivenni a félhomályban az alakot, hátha felismeri. Csakhogy a rengeteg alkohol, ami a szervezetében volt, nem segített a fókuszálásban…

Közelebb lépettet és az egyik villogó lámpa éppen oda világított, ahová Marie bámult.

Felismerte Richard ismerős alakját.

Zihálni kezdett, aztán kétségbeesett rohanással unokafivére felé vetette magát. De aztán megtorpant. Az unokatestvére egy lánnyal volt.

Marie megijedt, hogy talán újra kibékült Rachel-lel. De ahogy lassan közelebb sétált, megismerte Claire mélykék koktélruháját és hosszú, sötétbarna haját.

Értetlenül, de kissé azért megnyugodva lépett Richard mellé.

- Hé…

- Marie? – fordult felé Richard.

- Van egy kis gond. – Gyorsan elsuttogta a fülébe, ami a mosdóban történt. Richard arca egyre inkább elkomorodott, ahogy a lány mondandója a végéhez közeledett.

Végül dühösen felpattant a székről, kurtán biccentett Claire-nek, kézen fogta Marie-t és kivezette a klubból, egyenesen a kocsijához.

- Szállj be és meg ne merj szólalni! – sziszegte Richard, miközben előkapta a mobilját.

Marie kivételesen, nem mert ellenkezni. Szorosan összezárt ajkakkal bemászott az anyósülésre és fülelt.

Kis idő múltán a fiú beszélni kezdett.

- Én miért nem kaptam parancsot?! - kiáltotta fojtottan. Szünet, majd újra. – Ki sem volt képezve rendesen. Még csak nem is tud a fegyverrel bánni!

Újabb rövid szünet.

- Igazán? Pedig éppen hazafelé tartok vele, mert két fickó rányitott!

És lecsapta a telefont.

Richard nem szállt be azonnal. Az autónak támaszkodva zihált, majd ököllel a tetejére csapott.

Marie még csak össze sem rezzent. Értette, hogy unokafivére dühös, csupán azt nem, miért nem újdonság neki is az, hogy kinyírt egy embert.

Végül dühösen bepattant mellé és csikorgó kerekekkel elhajtottak.

Liam Wrath

- Ez most…

Liam nem igazán bírt értelmes, összefüggő mondatot kinyögni. Az előbb megelőzték őket! Méghozzá nem is akárki.

- El kell mondani a főnöknek – motyogta Gabe még mindig kissé kábultan. Halkan pötyögött a mobilján, aztán kis idő múlva dadogni kezdett. – Én… nem tudom, mi történt. Már meghalt. Nem… ezek nem mi voltunk, Uram. Nem. De… Sajnálom. Hogy? Oh… egy lány. Marie Cole.

Aztán Gabe meglepetten felhorkant.

- Letette!

Liam elfordította a tekintetét a hulláról és ránézett a kollégájára.

- Letette?

- Melyik részét nem érted a szónak? Csak úgy, szó nélkül!

- Igen, úgy szokta.

- Nem! Ha végeztünk, mindig elmondja, mennyit kapunk. Most egy szót sem szólt – sziszegte most már egyre dühösebben Gabe.

Ezen már Liam is elgondolkodott.

- Végül is, most nem mi végeztük el a munkát. – Megdörzsölte a tarkóját, aztán sóhajtva visszanézett Garrett Rols holttestére. – Azt hiszem, nekünk kellesz eltakarítanunk.

Charlie Cole

Megcsörrent az iroda telefonja. Charlie unottan emelte a füléhez.

- Most megelőzték, Cole – hallatszott egy ismerős hang a vonal másik végén, mire Charlie önelégülten elvigyorodott. – De legközelebb nem lesz ilyen szerencséd. Nekem vannak a legjobb embereim, és ezt be fogom bizonyítani.

Várom a véleményeket :)

3. Fejezet

Marie Cole

Két nappal később, este nyolckor, Marie Cole hanyagul ledobta fekete miniruháját az ágyra, majd bevonult a fürdőbe zuhanyozni.

Carlie és Liza csak nemrég hívták fel, hogy tizenegykor találkoznak a Trenton’s Bullban, ahol majd „bemelegítenek”, hogy ne száraz torokkal érkezzenek a belvárosi diszkóba.

Nem volt ellenére. Sőt, kimondottan jót tesz majd neki egy kis szesz azok után, ami történt vele.

Beállt az zuhany alá és visszagondolt az apja fura viselkedésére. Tegnap reggel, amikor érte jött (ami már magában fura volt), hogy elvigye az iskolába, Marie elmondta neki, hová készül, kivel, miért… Ami az egészet olyan szembetűnővé tette, az az apja elégedettsége volt, amikor meghallotta, hogy a belvárosi diszkóba mennek. Csupán annyit kért Marie-től, vigye magával a fegyvert, amit kapott, hogy megvédje magát, ha úgy adódna.

Csak aggódik. Mint egy rendes apa.

Azonban volt valami szokatlan és felismerhetetlen a szemében, ami nyugtalanította Marie-t.

Felsóhajtott. Az apja mindig is örök titok marad számára, hiába álltak olyan közel egymáshoz.

Zuhanyzás után lassan betámolyogott a szobájába, hogy hajat szárítson. De odabent korom sötét volt, habár égve hagyta a villanyt.

Becsukta maga után az ajtót, mire a sötétben két kar ölelte körül.

Nem lepődött meg. Brian.

- Szia Szerelmem – suttogta lágyan és megcsókolta Marie nyakát.

- Mondtam, hogy ne gyere, mert készülnöm kell…

- Én viszont szeretnélek inkább feltartani. – Ahogy ezt kimondta, a keze a törülköző alá siklott.

- Ne most! – Marie hátrahúzódott és felkapcsolta a villanyt. Brian a szoba közepén állt, tekintete fel-le járt a lány testén. – Azt mondtam, ne most!

- Miért ne? – Közelebb lépett. – Ne nézz így rám! Szeretlek.

Marie felmordult, feltépte az ajtót és intett a fejével, hogy távozzon.

Tudta, ha hagyja, hogy a fiú itt maradjon, akkor sosem fog tudni elkészülni. Nem volt más választása. Ismerte már Brian-t. Azt akarta elérni, hogy otthon maradjon, mert féltékeny.

- Azt akarod, hogy elmenjek?

Hát nem egyértelmű?

- Igen. Most nincs időm erre.

Brian sértődötten felhorkant és kitrappolt az ajtón. Marie becsapta utána az ajtót.

Annyira tudta utálni, amikor ilyen helyzetbe hozták…

Felöltözött, felkent magára egy kevés sminket, megcsinálta a haját, aztán, mielőtt elindult volna, kivette a hűtőből a citromos vodkát, amit behűtött magának. El kellett felednie Brian tekintetét ma estére, ezért jól fog jönni.

Lassan lecsavarta a tetejét és megszagolta. A csípős illat marta az orrát.

Aztán hosszan belekortyolt. Ahogy az alkohol végigfolyt a nyelőcsövén, a garatreflexe beindult és megpróbálta visszaküldeni a maró anyagot, de erővel visszatartotta és még többet kortyolt.

Amikor már kissé megszédült, visszatette az italt és ivott egy kis kólát, hogy elmúljon az íz a szájából. Fogat mosott, felvette a magas sarkúját, aztán egy ideig ücsörgött a széken, várva Richardot, aki majd elviszi kocsival a Trenton’s Bullba.

Tíz percbe sem telt, egy kocsi fékezett a ház előtt.

Marie felállt; és rájött, hogy egy kicsit becsiccsentett. Bizonytalanul elsétált az ajtóhoz, megkapaszkodott a kilincsben és megpróbálta valamennyire összeszedni magát. A feje erősen szédült.

Talán nem kellett volna éhgyomorra vodkázni.

Mély levegőt vett, nagy nehezen felhúzta magassarkúját, aztán kilépett az ajtón. Biztosan hűvös volt, de ő nem fázott.

Megcsipkedte az arcát, de alig érezte. Szóval tényleg berúgott.

Lassan lesétált a korlátba kapaszkodva a két lépcsőfokon és elindult a kapu felé.

Útközben kétszer is megbotlott és kibicsaklott a bokája.

Végül törés és rándulás nélkül érte el a kaput. Büszkén magára, amiért többnyire épségben eljutott idáig, a kocsihoz sétált és beült az anyósülésre.

Illetve ült volna, ha nem lett volna már ott valaki.

Rachel.

Marie dühös lett. Az az idióta Richard már megint visszafogadta! És azok után, hogy újra és újra összetörte az unokafivére szívét még volt is képe megjelenni előtte?!

Talán, ha nincsen benne egy deci vodka, megnyugszik, vagy legalábbis úgy tesz és beül a hátsó ülésre. Fapofát vágott volna és egy szót sem szól, csak ha kérdezik.

Csakhogy volt benne egy deci vodka. Vagy talán több. Ráadásul Rachel olyan önelégülten pislogott rá az üveg mögül, hogy Marie-ben azonnal felment a pumpa.

Kinyitotta az anyósülés ajtaját, és mielőtt Rachel pislogott volta kettőt, megragadta hosszú barna haját és kirántotta a kocsiból.

A sikítás, amit hallatott kísértetiesen hasonlított egy szenvedő állatéra.

Marie kótyagosan beült a helyére, lezárta az ajtókat és elővette a táskájából a fegyverét. Egyenesen Richard elképedt fejének szegezte.

Farkasszemet nézett az unokatestvérével. Richard tekintete dühös volt.

Marie-é is.

Csakhogy Marie-nél volt fegyver.

Rachel elkezdte verni az ajtót, karmolta, rúgta, ütötte az ablakot. Egyikük sem vett tudomást róla. A szempárbaj még tartott.

- Indulj, vagy esküszöm, kinyírlak.

És Richard indított. Elmosolyodott és talán rájött, hogy Marie-ben van annyi alkohol, hogy most tényleg meghúzza a ravaszt. De nem a félelem ösztönözte arra, hogy elfordítsa a kulcsot; valamiféle különös tisztelet kezdett kialakulni benne a lány iránt.

- Nem vagy normális… - mondta vigyorogva, és fejénél a fegyverrel, halálos nyugalommal vezetett, maguk mögött hagyva a tébolyult hisztérikát.

Richard nem nézett vissza.

Liam Wrath

Liam maximumra tekerte a kocsiban a hangerőt, hogy ne kelljen a húga és Gabe nyáladzását hallgatnia.

Amióta elindultak, egyfolytában csak „Szeretlek!”, „Imádlak!”, „Kívánlak!”, és még lehetne sorolni. Közben pedig le sem vették a kezüket egymásról.

Carlie az anyósülésen ült, ő nem zavartatta magát. Unottan kibámult az ablakon.

Liam viszont hányingerrel küszködött.

Nem tudta elképzelni, hogyan lehet így bálványozni egy embert. Gabe gyilkos volt, kegyetlen és profi, mégis, amikor Liz közelében volt, mintha kicserélték volna valaki másra. Állandóan úgy bámult a húgára, mintha valamilyen istennő volna, gügyögött és gyengéd volt vele, mint egy törékeny virágszállal. Simogatta és becézgette, és persze mindent megadott neki, még amire nem volt szüksége, azt is.

Liam szánalmasnak és érthetetlennek tartotta a szerelmet.

Mégis ki az a hülye, aki bármit megtesz a másikért?! Egyedül a családja iránt érez ilyet, de az nem szerelem. El sem tudta képzelni, hogyan érezhetnek így az emberek egy másik iránt, akit csak nemrég ismernek.

Erősen szorította a kormányt, miközben leparkolt a neonfényekkel kivilágított épület elé. A bár neve kék csövekből volt kirakva; Trenton’s Bull.

Megérkeztek.

- Ez az! Gyerünk! – Liza kipattant, kirángatta Carlie-t és hátrahagyták őt és Gabe-et.

- Na szép… - motyogta Liam és leállította a kocsit.

- Menjünk, nem szeretem őket magukra hagyni – motyogta Gabe és ő is kiszállt. Liam követte a példáját és morgolódva beriasztózta a BMW-t.

Beléptek a bárba, ahol azonnal megcsapta őket a szeszek különböző illata. A bor édeskés, szőlőre emlékeztető szaga, a sör kesernyés aromája és persze az összetéveszthetetlen tömény italoké.

A lányok már a pultnál ültek és egy harmadikkal beszélgettek.

- Hát ő meg ki? – kérdezte le sem véve szemét a sötét hajú lányról. Keresztbe rakott lábakkal ült a pult mellett, fekete miniruhája szemérmetlenül rövid volt. Az arca kemény vonású, nőiesen szigorú. Egyenes, fekete haja a háta közepéig leért.

Ültében is magasabb volt Lizánál és Carlie-nál.

- Ő Marie, a lányok barátnője. Úgy tudom helybéli.

Liam nem értette, miért nem tudja levenni a szemét róla. Vonzotta az a zöldes barna tekintet, az a hófehér arcbőr, azok a hosszú lábak…

A teste megfeszült.

- Menjünk.

Odasétáltak a lányokhoz, akik éppen harsányak nevettek valamin.

És a Marie nevű lány fölnézett.

Marie Cole

Marie lélegzete elakadt. Hát ez meg melyik magazinból lépett ki?!

Sötétbarna hajú, zöld szemű férfi magasodott fölötte, mint egy hegy. Az arca olyan markáns és jóképű volt, hogy Marie nem tudta levenni róla a szemét. Pedig sosem volt még olyan, hogy egy férfi igazán izgalomba hozza. Nem, még Brian sem.

Most pedig itt állt előtte valaki, akinek már csak a látványára is megborzongott. Teljes képtelenség, hogy valódi legyen. Valószínűleg a sok vodka miatt képzelődik.

Észrevétlenül megrázta a fejét, pislogott párat, de az alak nem tűnt el. Egyenesen Marie-re bámult.

Aztán a kezét nyújtotta.

- Szia, Liam vagyok. Liza bátyja – mutatkozott be mély hangján.

Marie magához tért. Udvarisan – legalábbis megpróbált úgy tenni – elmosolyodott és elfogadta a kinyújtott kezet.

- Marie – mondta határozottan.

Aztán a lányokhoz fordult.

- Szóval, mit isztok?

Fürkészve nézte barátnői arcát, és megpróbált természetesen viselkedni, mintha nem egy félisten állna tőle karnyújtásnyira.

Így kezdődött az este és a továbbiakban sem ment másképp. Liam Marie-t bámulta, Marie pedig Liamet…

Amikor már igencsak jókedvűen elsétáltak a belvárosba, Marie, Liza és Carlie egymásba kapaszkodva álltak be a sorba, ami a klub bejáratánál állt, miközben mögöttük Gabe és Liam elmélyülten beszélgettek valamiről, amit Marie nemigen hallott. Habár olyan hangzavar volt körülötte, amitől még a dobhártyája is majd beszakadt.

Végül tizenöt percnyi álldogálás és harsány nevetgélés után bejutottak.

A zene dübörgött, a pincérek fel-alá szaladgáltak üres poharakkal, a táncparkett teljesen megtelve.

Marie-ben jócskán volt már ital, így hirtelen jött merészséggel megragadta Liam kezét és a táncparkett felé kezdte húzni. Hívogató mosollyal bíztatta, a férfi pedig tiltakozás nélkül, éhes tekintettel követte a lányt.

Carlie Emilson

Gabe és Liza is elhúztak, gondolta Carlie mosolyogva és leült egy székre a pulthoz. Rendelt egy gyenge italt meg egy kólát, közben nagy ritkán odapillantott a táncparkettre. A barátait sehol sem látta. Valószínüleg a tömeg közepén tomboltak.

Nem igazán bánta. Örült, hogy a többiek jól érzik magukat, és legalább ő is kikapcsolhat egy kicsit.

A pincér lerakta elé az italt s a kólát, majd rámosolygott Carlie-ra és egy másik vendéghez fordult.

Megszagolta az italt. Finom gyümölcs illata volt, talán alma. Felhajtotta és gyorsan ivott egy kevés kólát, hogy az enyhe maró érzés nyomtalanul eltűnjön a szájából.

Újra körbenézett. Az egyik sarokból egy férfi kéjesen rákacsintott és a szájával csücsörített neki.

Carlie elfintorodott és undorodva másfelé nézett. A klub annyira tele volt emberekkel, hogy az sem tűnt volna fel senkinek, ha a tömeg közepén valakinek átvágják a torkát.

A mellette lévő szék hangosan megnyikordult, mire odakapta a fejét.

Egy fiú ült le mellé. Izmos felsőtestére egy fekete póló feszült, amitől Carlie úgy érezte, muszáj megérintenie. Feljebb emelte a tekintetét. Rövid, sötét haja és kék szeme volt, az arca jóképű, de olyan fájdalmas arckifejezéssel, hogy hirtelen megsajnálta.

Közelebb húzódott, közben intett a pincérnek.

- Ne haragudjon, volna kedve inni valamit velem? – kérdezte Carlie távolságtartó udvariassággal, mégis a lehető legbarátságosabb hangnemben.

A fiú felnézett. Egyenesen a szemébe. Aztán végigmérte a lányt és halványan elmosolyodott.

- De, azt hiszem, az jól esne. Köszönöm.

A hangja halk volt és mély. Carlie visszamosolygott, és rendelt neki egy tequilát, magának pedig egy újabb gyümölcsöset.

A pincér készségesen kiszolgálta őket. Amikor a férfi fizetni akart, Carlie bosszúsan legyintett és gyorsan a pincér kezébe nyomta a pénzt.

A fiú összeráncolt homlokkal nézett Carlie-ra.

- Ugyan, én hívtam meg.

- Hát akkor nem leszek udvariatlan…

Rámosolygott a lányra és könnyedén felhajtotta a tequilát.

Várom a véleményeket :)

2. Fejezet

Ismét csak késve, de azért itt vagyok. Legközelebb igyekszem pontosabb lenni :/

Liam Wrath

A princetoni gimnáziumban kicsengettek.

Liam Wrath pedig úgy pattant ki a padjából, mintha valami jól megcsípte volna. Csakhogy egy ember, akit megcsíp valami, nem vág ilyen megkönnyebbül képet.

Liam pedig megkönnyebbült. Túl volt még egy fárasztó napon, habár az egészet átaludta.

Mindenkin átgázolva futott a BMW-hez, ami hűségesen várta a parkoló egyik eldugottabb szegletében. Még messze volt, de már kioldotta a riasztót a távkapcsolóval, amikor pedig odaért, úgy feltépte az ajtót, mintha a texasi láncfűrészes gyilkos elől menekülne.

A kocsiban ülve aztán előhúzta az ülés alól a kilencmilliméteres Berettát, és gyengéden a szívére szorította.

Olyan megnyugtató volt, hogy a kezében tarthatta! Most már jobban érezte magát.

A hangulatához remek aláfestés volt a kocsi doromboló hangja, így amikor kihajtott, levakarhatatlan vigyor terült el a képén.

Kopogó szeme azonban először is egy gyorsétteremhez vezette. Miután megebédelt, eldöntötte, hogy elnéz Gabe-hez. Ránézett a drága karórájára. A srác még otthon lehetett és valószínűleg készülődött, hogy egy óra múlva Liamék házában megjelenjen, kocsányon lógó szemekkel és csorgó nyállal, amik a húgának, Lizának szóltak.

Elhúzta a száját és Gabe lakása felé vette az irányt.

Nem díjazta a húga és a kollégája közötti kapcsolatot. Ez a gondolat már megint el tudta venni a jókedvét. Igaz, Gabe nagyon jól végezte a munkáját, ami egyenlő volt azzal, hogy veszélyes és kegyetlen természete volt. Amit mindig jól elrejtett Liza előtt. Mégsem szerette, hogy a húga egy olyannal van, mint ők.

Habár mással nem is lehetne nagyobb biztonságban.

De egyébként is, milyen egy olyan kapcsolat, amiben titkolóznak? Hisz Gabe nem mondhatta el, valójában hová megy, amikor azt mondja, dolgoznia kell. Ami azt illeti, tényleg dolgozik. De nem éppen olyan munkája volt, mint egy átlagos huszonévesnek.

Távolról sem olyan.

Leparkolt Gabe lakása előtt, habár az inkább hasonlított egy mini luxusvillára. Mivel a srác profi volt, olyan fizetést is kapott, amilyet megérdemelt.

Akárcsak Liam. Ők ketten voltak a főnök szeme-fénye, a legfiatalabbak a cégnél.

És a legtehetségesebbek. De nevezhetjük akár a legembertelenebbeknek is.

Kipattant a kocsiból, és kopogás nélkül berontott a házba.

Gabe félig letolt nadrággal lépett ki a szobájából. Amikor meglátta Liamot, kivette a habzó fogkefét a szájából és elvigyorodott.

- Te meg? Sosem szoktál idejönni.

- Aha. Tudom…

Liam körbenézett az elegánsan berendezett nappaliban.

- Jó kis kecó.

- Ja, kösz. Szóval mi lesz? Holnapután ráveszed magad egy kis kikapcsolódásra, vagy bele akarsz őrülni a melóba? – kérdezte Gabe, miközben átballagott a fürdőbe és rendesen felhúzta a farmert magán.

- Mondtam, hogy megyek, nem?

Liam hangja bosszús volt, Gabe-et azonban ez cseppet sem érdekelte.

- Aha, csak nálad semmit sem lehet biztosra venni.

Richard Cole

Richard Cole elgondolkodva nézte unokahúgát, ahogyan váltogatott lábakkal harcol a bokszzsák ellen. A mozdulatai profik voltak, teljesen összehangoltak és halálosak.

Pont, mint amilyennek kiképezték őket.

Elfordította a tekintetét. Gyűlölte, hogy a Cole családba született. Gyűlölt mindent, amit azért tettek, hogy elérjék a céljukat.

És gyűlölte, hogy csak ő és a bátyja, Zane tudtak mindenről. Marie-nek és Charlie-nak fogalma sem volt semmiről, habár csak Marie-t képezték ki.

Nem tudhatta, miért kötelezi az apja az edzésekre, miért vett neki a tizenhetedik születésnapjára egy tizenkét milliméteres gyakorló fegyvert és az öccsének miért nem muszáj edzenie.

Az öccse gyenge volt. Vagyis a Szövetség számára hasznavehetetlen. És egy erős lány, aki pont a Fejtől származik, rengeteg lehetőséggel szolgált.

Richard felállt és a zuhanyzóba sétált. A tagjai kellemesen zsibbadtak voltak a több órás megerőltető edzéstől. Ezt imádta ilyenkor. Fájdalommal enyhíteni tudta a belső káoszt, amit Rachel okozott.

Rachel… istenem, hogy szerethette ennyire a lányt? Hiába sebezte meg minden percben. A rajongása felé töretlen volt lassan egy éve.

Maga elé képzelte magas, nyúlánk alakját, hosszú, szőkésbarna haját, démoni tekintetét…

A forró víz alatt egész testében remegni kezdett. Megcsalta! Az a ribanc megint belémart!

Hatalmas ökle a fehér csempébe csapódott, mire az megrepedt és törmelék hullott a zuhanytálcára. Richard közömbös arccal nézte, ahogy a szürke mész és néhány szilánk a vízzel együtt a lefolyóba örvénylik. Gyűlölte Rachelt.

A fogai hangosan csikorogtak, a fejét a falnak támasztotta. Egyszerre szerette és ki nem állhatta. Ez a kettősség pedig már majdhogynem megőrjítette. Olyan zűrzavar tombolt benne, amelyben nem volt képes józanul gondolkodni.

Marie-nek igaza volt. Valójában ő volt seggfej, nem pedig az, aki, vagy akik megdugták Rachelt helyette. Vagyis inkább rajta kívül is. Mi a fenéért tűrt ennyit neki?!

Ő Richard Cole. Nem egy nyámnyila, vézna kis pöcs. Egy erős férfi volt, akit senki sem irányíthatott.

Igen. Olyannak kellett lennie, amilyennek akarták a nagybátyái és az apja.

Ridegnek, kegyetlennek és veszélyesnek.

Elizabeth Wrath

Liza hihetetlen nyugalommal tűrte a lábaiban szúró zsibbadtságot. A szekrény, amelyben bujkált kicsi volt és nem tudott kinyújtózni. De nem érdekelte.

Ez a bátyja gardróbja volt és nem hiába zsúfolta be magát a szűk helyre a sok ruha közé.

Elege volt már, betelt a kíváncsiság pohara. Ki akarta deríteni a bátyja titkát.

Mert, hogy volt neki, az biztos. Ebben Liza olyan biztos volt, mint a fű zöld színében.

Liam minden este későn jött haza. Néhány hónapja tűnt fel neki, amikor minden este felriadt egy tompa puffanásra, ahogy becsukódott a bejárati ajtó. Hajnal volt, amikor a bátyja hazaért, halkan zörgött a szobájában, zuhanyozott aztán aludni ment.

Egy nap megjelent a házuk előtt egy csillogó luxusautóval. Aztán márkás ruhákban kezdett járni, végül már a családnak is ő vásárolt. Liza és az anyja drága arany ékszereket és számtalan ruhát kapott, amiket persze mind hordaniuk kellett, különben a bátyja megharagudott rájuk.

Minden jel szerint dolgozott. De azt mélyen elhallgatta, hogy mit.

Liza pedig imádta a rejtélyeket, ez pedig élete legjobb feltárni való titka volt.

Óvatosan fészkelődött, hogy egy kicsit ki tudja nyújtani a lábát, de egyszer csak meghallotta Liam ajtójának becsapódását. Rögtön mozdulatlanná dermedt.

- Nem értem hol a húgod – hallotta Gabe hangját, mire gyorsan a zsebébe nyúlt és lehalkította a telefonját. És nagyon bölcs döntés is volt. Gabe szinte azonnal csörgetni kezdte.

- Biztos Carlie-val mászkálnak valahol. Ne aggódj, úgyis előkerül. Sosem hagyna ki egy találkozást sem veled…

Liza Liam gúnyos hangjától elfintorodott.

- Na, mindegy – ahogy Gabe ezt kimondta, a lány telefonja megszűnt csörögni. Hál’ istennek! Már attól félt, hogy kiszúrják a rezgés hangját és lebukik. – Úgyis van egy kis megbeszélnivalónk.

- Lökd a sódert!

Az ágy halk nyikorgása eljutott Liza fülébe, amiből arra következtetett, hogy Liam lehuppant a matracokra. Szinte látta maga előtt, ahogy elnyújtózik, a kezét a tarkója alá teszi, és csukott szemmel hallgatja Gabe-et.

Megpróbált kikukucskálni az ajtónyíláson. Liam tényleg úgy feküdt, ahogyan elképzelte.

Tipikus…

- Szóval a péntek este. – Gabe járkálni kezdett. – A főnök tényleg úgy osztott be, hogy el tudjunk menni. Viszont kaptunk egy melót, amit nem halaszthatunk. És ez pont péntek estére esik.

- Gondoltam, hogy nem lesz egy nyugodt estém. – Liam mélyen felsóhajtott. – Pontosan mikor és hol lenne a dolog?

Gabe pár pillanatig tétovázott. – Ami azt illeti, a főnök nem hiába engedett el. Ezen a bulin lesz ott. És ott kell elvégeznünk.

Liza egy szót sem értett az egészből. Mégis mi a fenét csinálhatnak, ha még egy buliban is melózniuk kell?

Liza magában rettenetesen szidta a két férfit, amiért nem mondtak konkrétabb dolgokat.

- Hát akkor érdekes esténk lesz – tápászkodott fel Liam az ágyáról és egyenesen Liza felé indult.

A lány kétségbeesetten próbál hátrébb húzódni, eltakart magát egy hosszú bőrkabáttal.

Mozdulatlanná dermedt.

Nyílt az ajtó. Liza még levegőt sem mert venni.

Halk kotorászás, majd egy fémes kattanás után Liam mély, halk sóhaja.

Liza szemei nagyra nyíltak a hang hallatán, a szája elé kapta a kezét, hogy ne kiáltson fel.

Ugye nem egy fegyver kibiztosítását hallotta meg az imént?!

Marie Cole

Marie Cole hullafáradtan rogyott az ágyba. A haja még nedves volt a zuhanytól, ezért egy

Törülközőt terített a feje alá, hogy a párnája ne legyen vizes.

Másfél órán keresztül püfölte a bokszzsákot, amitől a karjában olyan izomláz jelentkezett, amilyet még sosem érzett. De jól érezte magát. Kiadott minden dühöt magából.

Oldalra fordult az ágyán és elővette a zoknis fiókjából a fegyvert, amit az apjától kapott nemrég.

Elgondolkodva végigsimított a hideg, fekete felületen. Még sosem használta eddig, úgy gondolta, azért kapta, hogy meg tudja védeni magát, ha szükséges, nem pedig esztelenül lövöldözni egy kihalt helyen, szórakozásból…

Viszont, ha meg karta védeni magát, lőni is meg kellett tanulnia, nem?

Lassan elmosolyodott. Holnap kimegy a város határába, ahová senki sem jár, és elpuffant néhány töltényt.

Visszarakta a kis gyakorlópisztolyt. Amikor megcsörrent a telefonja meglepetten nézett föl. Már kilenc óra is elmúlt, ilyenkor nem szokták hívni.

Ha csak, valami fontos volt az.

Marie sietve fölvette, meg sem nézte ki hívta.

- Szia – szólt bele Marie apja. Charlie Cole mély hangú, az a tipikus veszélyes üzletember fajta volt. Marie számára azonban édesapa, és legjobb barát.

Szerencsés volt, mert mindent meg tudott vele beszélni. Más családokban általában nincs meg ez a kötelék apa és lánya között.

- Szia, apu!

- Mit tervezel a hét végére?

- Nos… - A lány tétovázott. Ha az apjának tervei vannak, akkor nem mehet el a lányokkal bulizni. De a legtisztább, ha elmondja neki, hová készült. - … néhány barátom elhívott magával szórakozni.

Csönd. Aztán a háttérből kopogás.

- Később beszélünk. Most le kell tennem.

És ennyi. Kinyomta a telefont.

Marie fogcsikorgatva meredt a kijelzőre. A csönd, amit a bejelentése követett nyilvánvalóvá tette; az apja nem akarta, hogy menjen.

Mind egy. Ehhez most nem volt energiája. Csak aludni akart, méghozzá azon ritka alvásokra gondolt, amikor minimum hét órán keresztül vonatkoztathatott el a valóságtól. Nagyon ki akarta pihenni magát.

Lekapcsolta a villanyt és bebújt a meleg paplan alá.